Egyszer, amikor a barátaimmal elmentünk szórakozni az éjszakába – éppen nagyon kényszerevő időszakomat éltem -, belénk kötött egy csapat bunkó, akik nem túl kímélően, mondhatni rettentő megalázó módon megerősítettek abban, amit minden nap éreztem a tükörbe nézve: kövér vagyok. Akkoriban már rég sportoltam, túl voltam minden gagyi diétán, csináltam 90 napost, Dukan-recepteket próbáltam ki, párnapos csodaétrendeket követtem, szóval rendesen felnyomtam a Google-keresőben a ‘leghatékonyabb fogyókúra’ keresési számait, mégsem kerültem ki a szénhidrátok mágneses teréből. Általában követtem egy kiírt kajamennyiséget, de a lelki fájdalmak mellé sajnos túl sokszor kenyér és süti volt a köret. Aztán amikor azon az ominózus estén ez a bunkó -akinek azóta is hálás vagyok, hogy bunkó – beszólt, valamiért életemben először nem hangosan kiröhögtem majd hazamentem enni, nem a gyrososhoz rohantam vigaszért és nem mentem be egyik boltba se csokiért. Ott álltam az utcán, a barátaim meg teljesen hülyének néztek, hogy miért foglalkozom én egyáltalán egy senkiházi beszólásával, de akkor, abban a pillanatban olyan mértékű fájdalmat és dühöt éreztem, hogy megálltam, mint egy hisztis kisgyerek, és elkezdtem minden erőmből, egy évnyi csapadékot kisírni magamból. Kiszakadt belőlem mindaz, amit évek óta éreztem – szakítások utáni fogyás, majd dupla visszahízás, folyamatos küzdelem, hogy miért nem tudok már végre változtatni, állandó “minden rendben lenne az életemmel, csak kövérnek érzem magam”-körök… Elég volt. Meguntam.
Gyors vágás, másfél év. Ennyi ment el az életemből kenyér, tésztafélék, cukor, rizs és krumpli nélkül. Ennyit töltöttem folyamatos odafigyeléssel. Ennyit dolgozott bennem a düh. Ennyi idő alatt raktam le a szénhidrátot és lettem végre vékony. És ennyi idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, mit keresek – és az nem egy minden örömtől mentes élet, nem egy túlzásba vitt fogyókúra, nem az, hogy aggódjanak értem az emberek a vékonyságom és a családi összejöveteleken való kajaelsunnyogásom miatt. Mindössze annyit akartam, hogy tisztán lássak, ne legyen hájam sehol, tetsszek végre magamnak és eltaláljam a középutat valahol az evés és a depressziós hízás között. Másfél év elvonó kellett hozzá, de ma már érzem a határaimat, tudom, hogy hol esnék vissza a gödörbe, és igen, eszem teljes kiőrlésű lisztből készült kenyeret és barnarizst, de nehéz beszámolni arról, milyen mértékű félelem fogott el, amikor ennyi idő után újra szénhidráthoz nyúltam. Konkrétan rettegtem, hogy újra elkap a vigasztaló de közben bűntudattal teli, fájdalmas érzés, mint régen. Féltem, hogy újra elvakulok és kárbamegy ez a másfél év. De nem. Mert a testem és az agyam jól tudja, mennyi kell. Ma már. Csak ehhez kellett jó pár év diétázás, amiből másfél év masszív megvonás volt és egy hosszú lelki fejlődés, ami során megtanultam szétszedni a fájdalmat az éhségtől. És annyira egyébként nem volt jó. Annyira nem, mint most.
Azt akarom ezzel a betűrengeteggel átadni neked – nyugi, neked nem kell másfél évet rászánnod, pont ebben segít a diétaguru-, hogy türelem, tapasztalás és még több türelem kell ahhoz, hogy rátalálj arra a pontra, hogy tudd, mikor hagyd abba az evést és végre valahára, önzőcsalógalád módjára magadért egyél! És ne az egódért, a fájdalmaidért, vagy mások kedvéért. Magadért. Ha az ember elkezdi ténylegesen a testét táplálni a lelke helyett, akkor nincs több probléma, nem lehet több probléma, mert mindenki szervezete fel van készülve arra, hogy szóljon időben és tudja, mit kell tenni. Csak mi sokszor hagyjuk magunkat odavezetni a hűtőhöz a belső, kicsikét érthetetlen hangra, ami igazából azt súgja:
“megoldást szeretnék”.
írta: Kit